olyan sok minden van a fejünkben.utak,kezek,búvóhelyek.ATM-bizonylatok szélére rajzolt hullócsillagok, kitépett lapok, boldog emlékek, szörnyű emlékek.a gyermekkorunk, a magányunk, első izgalmaink és jövendő terveink.elvesztett szerelmeink, széttépett leveleink és a barátaink hangja a telefonban.a felejthetetlen éjszakák, a mániánk hogy mindig mindent átköltözteünk, az emberek akiket majd fellökünk, ahogy futunk egy busz után, amely úgysem fog megvárni bennünket.ez a sok minden, meg még más is.ez elég hogy ne omoljunk össze.
hát ilyesmikkel vigasztaljuk magunkat azért, hogy nem álltunk fel az asztal mellől akkor.ők tehetnek róla, vagy ha úgy tetszik, nekik köszönhetjük az egészet.mert ők tanítottak meg minket a könyvekre és a zenére.ők beszéltek nekünk más dolgokról, és ők kényszerítettek, hogy másként nézzünk mindent. hogy magasabbra nézzünk, és messzebre lássunk. de azok is ők voltak, akik elfelejtettek önbitzalmat csepegtetni belénk. azt gondolták, hogy megjön az magától is. hogy van némi tehetségünk az életre, és a fölösleges dicsérgetés csak rontaná az egónkat.
hát, rosszul gondolták. ez nem történt meg soha. és most itt tartunk. kihagyott szellemes visszavágásainkkal és az enyhe hányingerünkkel.
No comments:
Post a Comment